Először is, a várakozást elemezném ki, mert az ha nem kis kilométer magasra hágott, azért részemről kellőképpen befigyelt, több indok miatt is:
A rohamosan növekvő sorozatos addikciómhoz jócskán hozzásegített a Született Feleségek, és a Gossip Girl is. A Gossip Girl első évada is. A Pretty Little Liars alapkoncepciója pediglen az elsőként említett széria ráncfelvarrott, és egy jó harmincassal fiatalított változatának lett kikiáltva az utóbbi meghintésével, onnantól tudtam, hogy menekvésre esély sincs: muszáj megnéznem.
A muszáj hangsúlyosságára a későbbiekben még plusz két lapát is jutott, a casting hírek kiszivárogtatása után: főszereplővé Lucy Hale-t (Privileged) tették meg, akinek a karaktere egy igazán rendes, és liberális, tehát jó arc anyukával bír, de a legjobb benne mégis az, hogy Holly-Marie Combs-ot (Bűbájos Boszorkák) kérték fel a megformálására, ehhez kétség sem fér.
Oké, a már-már lelkesedésnek mondható felcsigázottságomból a tény, hogy az ABC Family lenne az anyacsatorna, lecsippentett egy kicsit. Tudjátok, az-az ABC Family, amely nem csak a nevével sugározza, hogy családbarát, hanem azzal is, hogy roppant fontos számukra a fiatal korosztály egészséges pszcihoszexuális fejlődése, és a lelkiviláguk patyolat tisztán tartása, más megfogalmazásban: erősen jellemző rájuk az a bizonyos amerikai prűdség, és konzervativitás. Magyarán, Skinses méreteket öltő IHB (iszok, hányok, belefekszem) alapú partik, és polgárpukkasztó nyíltsággal ábrázolt kettyintések ezennel ki orvul ki is lettek lőve. Ezek egyébként annyira nem is szükségesek, feltéve, hogyha a forgatókönyv gyönyörűen tarkítva van csavarokkal, és végig frappáns szkriptek övezik, mint a mondjuk a Született Feleségek esetében.
Na igen. Az eredményre nem kifejezetten a „frappáns”, és „csavaros” jelzőket használnám, de egy korrektül elkészített limonádét minden héten leguríthatunk. Ami nekem, személy szerint jól is esik. Mindig is úgy voltam vele, hogy gáz, avagy nem gáz, de egy-egy ilyen sekélyesebb tini szappanozás belefér. Igaz, az már egy más téma, hogy én szinte mindet kisebb, nagyobb lemaradással ugyan, de követem. De hát mikor máskor tehetném meg ezt, ha nem akkor, amikor a célközönség szerves tagját képezem, tizenévesként? Na, ugye.
Summa summarum, remekül el vagyok ezzel a négy amúgy húszas éveit taposó leányzóval, akik egytől egyig príma (bökném-szúrnám) látványt nyújtanak, s egyik gyakori kedvtelésük falatnyi pizsiben futkorászni fel az emeletre, majd vissza, csak el ne veszítsék ezt a jó szokásukat. A hétköznapok problémái című szelete a sorozatnak távolról sem súrolja a szereposztás minőségét, kicsit nagyon megmondhatóak előre, és sajnos nem azért, mert láttam volna a részeket, vagy ilyesmi. A melléjük ügyesen adagolt rejtély,- ki a büdös franc lehet A betű, s ki, és miért érezte úgy, hogy Alisonnak nem kéne több oxigént juttatnia a tüdejébe-, megteszi a magáét, és képes arra, hogy a harmatos magánéleti gubancok közé szövődve fenntartsa az érdeklődést. Na jó, nem írhatok ilyen nagy általánosságban, az érdeklődésemet.
10/6,5- a hetest egy cseppet még többnek érzem, mint amit megérdemel, de a végkifejlett még játszva húzhatja felfelé fél ponttal, sőt azt se tartom elképzelhetetlennek, hogy akár többel is.
Máté
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése