Bármennyire is könyörög, még ha összekulcsolt ujjakkal is, akkor sem hinném, hogy olyan emlékezetes lett volna ez az Emlékezz rám, hogy mélyen beleivódjon az élménye minden egyes agysejtünkbe. Noha, védelem gyanánt, hadd tegyem hozzá, hogy nem is egy borzalmas darab, egyszeri nézésre a maga melankolikus, és enyhén depresszív történetfolyamával, és hasonló színezetű (kékes-szürkés, egészen pontosan) képi világával bőven leköt. És némi elégtétellel töltött el az a tudat is, hogy a sztori szál egy szerelmi románcra van feltekerve, mégis nyálömleny itatóspapírral fel lett szívva, és egy csepp annyi sem volt benne. Ami tekintve, hogy Pattiszony nevével van fémjelezve elég jó dolog. Az pedig még jobb, hogy nem is volt annyira Pattiszony, egészen közel került ahhoz, hogy (Robert) Pattinsonként tekintsek rá.
Öhm…azért nem ragadtatom el túlságosan magamat, a gondos örekvés dacára, hogy egy igazán megsebzett lelkű, sajnálatra méltó srácot faragjanak belőle- gondos törekvés alatt a műkócot értem a feje tetején, meg a szakadt gönceit-, ő volt az egyetlen, akit nem tudtam olyan nagyon sajnálni, mint azt kellett volna. De az állandó szemöldök illetve homlokráncolás és összepréselt lilára mázolt ajkak párosításnál jóval sokrétűbben játszott, és igen, elismerem, hogy szerintem Pattinson igazándiból igenis tud színészkedni. Hm, hát leírtam. Mi jön ezek után, előre hozott 2012, most komolyan?
A bevezetőben fellebbentettem a fátylat a gordiuszi csomó bonyolultságával bíró sztorilineról: szerelmi románc, méghozzá Pattinson, ugye, és Emily de Ravin karakterei (Tyler, és Ally) között. Igen, nem egy hű de valami, így lett megfejelve azzal, hogy a két fél vállán lévő hátizsákba a vaskos tankönyvek, és cigaretta rakományok közé becsúsztattak fejenként egy-egy múltbéli tragédiát, amiknek a hordozása nyilván problémát jelent.
Amúgy viszont egy ezerszer felaggatott párkapcsolati fűzért láthatunk végig, „ezt bizony nem kéne” összejövés, egymásra találás, együtt vagyunk zenés montázs, kiderül valami csúnya dolog, satöbbi. De: romantikus eltúlzásoktól maximálisan tartózkodott, a párbeszédek egyszerű hétköznapisággal, de jól meg voltak írva, és a vége- amiről egy szóval sem írok többet, mert kijelenthetjük rá, hogy csattanó-, mind hozzájárultak ahhoz, hogy az előbb felsoroltak ne zavarjanak annyira.
A színészi játékról nem panaszkodnék nagyon, de kicsit se, mert nincs miről. Pierce Brosnan volt a másik húzónév, és szerintem hozta azt, amit szokott. Igazából végig azzal voltam elfoglalva, mikor ő volt a terepen, hogy milyen fura is Kautzky Armand szinkronja nélkül. Emily de Ravin révén elgondolkoztam azon, hogy lehetséges, hogy el kéne kezdenem Lostot nézni, ez azt hiszem mindent elmond. És a Tyler húgát alakító Ruby Jerins irtó jól adta vissza a szerepét, gyerek létére, megemelem a fiktív, képzeletbeli kalapom előtte, de tényleg. Chris Cooper előtt dettó.
10/6,5-, csalódások közül határozottan a kellemes fajtából való, de mint kifejtettem, ugyanakkor nem Jézus, szóval nem vált világot.
Máté
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése