Azt hiszem, inkább mégis hanyagolni fogom ezt az egészet. Úgyis ezen a héten visszatér egy csomó kedvenc, és időm, ugyan, mint a tenger… mégsem hiszem, hogy lesz a Hellcatshez kedvem.
A pilotról szóló kritikában azt írtam, hogy én biztos néző leszek, amennyiben sokat fognak ugrabugrálni, mert azzal már lehet ellensúlyozni az esetlegesen béna történetszálakat is, meg amúgy is, mit számít, a többi szereplő semmilyensége, ha Ashley Tisdale karaktere viszont érdekes, mert miatta biztos megéri majd nézni a sorozatot. Hát.., nem.
Valahogy ezzel a második résszel olyan irányba indult el a sztori a vallásos kérdésekkel, meg a nagy családi kibékülésekkel, satöbbi, hogy valahogy megfeküdte a gyomrom. Ne értsetek félre, semmi gondom a hasonló sorozatokkal, ha jól vannak megcsinálva (pl. Hetedik mennyország), de itt úgy érzem, hogy a készítők maguk sincsenek tisztában azzal, mégis mit akarnak kezdeni az egész helyzettel. Mert, ha sikerülne eldönteniük, hogy ez most családi dráma-vigjáték, vagy tiniknek szóló friss, fiatalos dráma-vígjáték, nem lenne semmi gond az egészből, mert mindkét kategória jó, a maga módján. Csak, valahogy keverve nem működnek nálam.
A második rész 3/10, mert borzalmasan sokszor beletekertem a részbe, a cselekmény egyszerűen idegesített, kissé úgy éreztem, ez így most két epizódos nagyon-mini sorozatként is tökéletesen működött volna, teljesen hidegen hagy, mik történnek a folytatásban. Főleg azért, mert el sem tudom képzelni, mi lehetne ebből néhány (utálom ezt a szót olvasni kritikákban, de most leírom) klisés, szappanoperás fordulaton kívül. Pápá, Hellcats, sajnállak, mert én szerettelek volna szeretni!
Bebe
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése