Az elsőn az inkább a kereskedelmi rádiókba szánt egy, vagy két fős társulásai terpeszkednek el, s ezeknek a zömét- tudom, általában ezzel a véleményemmel egyedül vagyok-, elnagyolt és felszínes futószalagon előállított műanyagnak tartom, és jó néhány löket rövidre van ahhoz szükségem, hogy a magam kissé kooridnálatlan mozgás kultúrámmal ropjam rájuk. Persze egy partizánkodós éjszakához- és ismerjük be, David Guetta szigorúan ahhoz dukál-, én se igénylem a magvas, mély tartalommal bíró, életigazságokat feszegető dalszövegeket, és a túlzott komplexséget, szóval akadt pár derék módon elkészített munka, ami elnyerte a tetszésemet, és amiről úgy gondolom, hogy valamilyen szinten kimagaslik a többi közül: I Just Wanna Eff-hez hasonló pajzánkodásra mindig vevő vagyok, a zseniális öncenzúra pedig még jól meg is fejeli, továbbá azt senki sem fogja elfelejteni Chris Brownnak, hogy a szart is kiverte szegény Rihannából, de a Lil' Wayne-el való közösködés egy meglepően jó számot hozott a konyhára, az I Can Only Imagine-t. Siának pedig nagyon megörültem, mert mérsékeltebb ismerettségre ellenére, de csak felfért a CD-re, a Titanium című dal erejéig.
A második korong gyakorlatilag két szerzemény-The Future, Dreams-, kivételével egy az egyben felért nekem egy auditív orgazmussal, amely a Glasgow-nál csúcsosodott ki. Mondhatni kis híján csont nélkül betalált. Így ennek a két CD-re szétosztott repertoárnak egy 10/7-et szavazok meg.
Máté
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése