Donnie Darko (2001)

A jó filmek egyik fajtája az olyan példány, amely kiadós fitneszt nyújt, és megdolgoztatja az agytekervényeinket. A nagyon jó film pedig képes arra, hogy ahányszor csak megnézed, mindannyiszor elgondolkodtat, s szaporítja a már amúgy sem kevés villódzó kérdőjel halmazt a fejedben. És ugyan hiába vetül fény a trükkös csavar, vagy csavarok mibenlétére, mégis marad egy-egy aprócska részlet, amit nem értesz meg teljesen, s egy-két zavaros folt mindig belerondít az amúgy kitisztult képbe. Az ilyenek avanzsálnak többnyire szép, szerényen számon tartott kultuszfilmmé. Donnie Darko történetesen ilyen, amiről nagyon szívesen betolnék egy mögöttes mondanivalót fejtegető filozofikus elemzést róla a tovább mögé, amivel kétségkívül rendelkezik, de ehhez nem vagyok elég érett, és művelt, úgyhogy marad a jó öreg sztori felskiccelés, a tényezők, ami miatt annyira bírtam, illetve egyéb véletlenszerű észrevételek.

Tehát, Donnie Darko átlagos kamasz, és nem még nem jön a pont, mert hozzá kell tennem, hogy lenne. Ugyanúgy meg van zavarodva, és szétszórt, mint társai, s az ő hátán is egy olyan képzeletbeli hátizsák van a valódi mellett, amelyben tankönyvek, füzetek, írószerek és a jó ha kéznél van doboz cigi helyett kétségek, soha ki nem mondott félelmektől való szorongás, és a rádöbbenés révén-hogy micsoda egy elcseszett világban élünk-,felgyülemlett keserűség, és vad düh húzódik meg. Ám egy átlagos kamasz rendszerint nem alvajáró, és végképp nem szenved a skizofrénia fogalmam sincs melyik alfajában, ami miatt állandóan pszichiáterhez kéne járnia. És, ha ez nem lenne épp elég, Donnie története igazán ott kezdődik, amikor leáll a mentális betegségére szedett gyógyszerei szedésével, s nagyjából azt követően egyik éjjel, a nyuszi jelmeznek egy meglehetősen bizarr és abszurd módon újraértelmezett változatában feltűnik egy vadidegen fószer, Frank, aki érdekes dolgokat mond neki. Például, az apokalipszisig, a világ végéig hátralévő időt, másodperces pontossággal. Majd, valószínűleg kételkedve Donnie hosszú távú memóriájában, a fiú karjára is ráíratta alkoholos filccel ezt a roppant fontos információt. S erre amaz reggel magához térve eszmél rá, a helyi golfpálya kellős közepén. Fogalma sincs hogy keveredett végül oda, de valamivel később örülni fog a fejének nagyon, hogy így lett, mert éjszaka, idő közben, valahonnan a semmiből lezuhant egy repülőgép-hajtómű gondosan kimért precizitással egyenesen a szobájára, amit ha ott tartózkodik, nem igazán élet volna túl…

Ja, hát igen…fura, végtelenül fura, autentikus, elvont, ez így igaz, de nincs mit ezen elcsodálkozni, elvégre ez nem egy tömény dráma, hanem keverve van némi sci-fivel, és krimivel is, s ennek a három műfajnak a kompozíciójából értelemszerűen valami rendhagyó sülhet csak ki, szerintem.
Nem egy pillekönnyű, szórakoztató darab, az biztos, sőt még utána jó ideig megfekszi az embert, de én ennek ellenére azt mondom, hogy csak nézzétek meg, ha nem is most, két-három évvel később mindenképp, mert kihagyni ezt orbitális eretnekség, és nem azért mert fú, alap- na jó az is-, hanem mert olyasvalamitől fosztjátok meg magatokat, amit úgy emlegetnek, hogy élmény. Élmény a fentebb leírt mondanivalóktól, a csavaroktól, amik csuklóból odavágnak, a párbeszédektől, amelyeket maximálisan érdemesek az idézgetésre, és bár utoljára írom, de közel legutolsó sorban, az OST. A film végén elhangzott Mad World című szám alatt a borzongás futkározott fel s alá a gerincemen, de tényleg. Oké, sokat nyomhatott a latban az alatt lepergő képsorok is, és hogy a csavar is akkor hágott a tetőfokára, és bontakozott ki teljesen, de akkor is.

És a castingot még nem is említettem. Jake Gyllenhaalt (Ti tudtátok, hogy svéd nemzetiségű, és a svéd kiejtési kódex szerint ’gilenhul’ a nevének a helyes kiejtése? Mert én ugyan nem.) főképp a társadalom nőnemű tagjainak, illetve azoknak a hím egyedeknek az ágyéktüzeként tartottam számon, akik kicsit másképp nemi orientáltak, mint sem színészként. Egészen eddig. Baromi jól odarakta magát ez a tag, egyszerre tudott kellően megsebzett, vagy pszichopata fejeket vágni. A nővérét alakító nővére (igen, jól olvastátok) Maggie Gyllenhaalba is szorult minimum ennyi tehetség. Hugicáját pedig nem különb-akkor még-, gyerekszínész játszotta, mint Daveigh Chase. Mindenki megvonta a vállát, hogy na és, ki az? Helyes. Most ragadom meg az alkalmat, és nevezem meg úgy, hogy Samara Morgan. Vicces, mi?
Drew Barrymore engem váratlan, de tök kellemes meglepetésként ért, és azt is sikerült megállapítanom, hogy ide s tova tíz éve ugyanúgy néz ki. Patrick Swayze már nem annyira (R.I.P.), fel se ismertem, az imdb-s szereplő lista bújása közben konstatáltam elképedve, hogy jé, ő is benne volt. Jena Malone- avagy Gretchen Ross, Donni beteljesülhetetlen szerelme, ami miatt ők ketten valamiért Effyre, és Freddyre emlékeztettek a Skinsből-, pedig végig természetes tündökléssel (atyaisten milyen szó szerkezeteket használok) volt jelen.
Túlontúl áradó elcsöppenésem utolsó cseppje következik: a pontozás. 10/3. Háhá, nem ám. Persze, hogy 10/10. És most először nyilvánítok köszönetet azért, hogyha ezt hősiesen birkózva a szokottnál nagyobb terjedelemmel, végig olvastátok. És ha még véleményeztek is, na akkor aztán pláne.