Trónok harca-,1.évad

Az előzetes csepegtetések, a kritikai fogadtatás elég egybehangzóan állította, hogy a Trónok harca sorozattá adaptálásán akármelyik szögből is vizsgáljuk nem lehet fogást találni, s jó eséllyel pályázik a kultikus szériává való válásra. Én meg szégyellhetem magam, mert mégsem csaptam le rá egyből, a műfajából adódó előítéleteim miatt („pföjj, hátén utálom a kosztümös fantasyt!”), így kellett rajtam lökni egyet-kettőt az irányába, ezúton is köszönettel tartozok Bebének, mert az a löket bizony tőle származik, szóval: Köszönöm!

Mielőtt úgy istenigazából nekidurálnám magam, hogy további sorokba tömve dicsérjem a sorozatot, mert hát tényleg megérdemli, azt így leszögezném, hogy ez nem egy könyvet és a belőle készült adaptációt összehasonlító kivesézés lesz, mert- vigyázat, meglepő indoklás-, nem olvastam a könyveket.

A történet egy alternatív középkori univerzumban, egy fiktív lovagkirályságban Westerosban játszódik, ahol két nagyhatalmú uralkodó család (Stark, Lannister) csatároznak egymással a teljhatalmat jelentő Vastrónért. A rövidített szinopszis kissé semlegesnek hat, tehát én még kiegészíteném annyival, hogy az igaz, hogy háttérbe szorítva, de magán hordozza a fantasy műfaj misztikus karakterjegyeit is, ám ugyanakkor az is elmondható róla, hogy komoly,- a jelző mindennemű iróniát nélkülöz most-intrikával, politikai cselszövéssel, összeesküvéssel és háborúval megpakolt karakterekre koncentráló dráma, hiteles megvalósításban. Ráadásul olyan fordulatokkal, hogy utána seprűvel és lapáttal kellett összekotornom az állam maradványait. Tíz részes volt ámblokk az évad, de annak a tíz résznek minden egyes másodperce megérte a rááldozott időt.


Gyakori volt nálam az a tipikus kényelmetlen, kínos zavar, ami rendszerint akkor talál meg magának, amikor egy-egy „izé két emberen kívül senkit sem ismerek” házibuliban megszólítanék valakit, ám a nevére a szarért sem emlékszem, mert persze, hogy a jól nevelt bemutatkozást követően automatikusan kiszelektálja a memóriám az új nevek 98%-át. Szóval így széles vigyorral az ábrázatomon civilizáltnak éppen nem mondható módra kényszerülve megkocogtatom az illető vállát: „Hé, Te, figyelj csak…”

Jelen esetben is akárcsak az imént emlegetett házibulikon, nem egyszer gondot okozott az a gimnazista évkönyvre elegendő név,- kiváltképp az elején-, hogy ez kinek a kije, kit is tárgyalnak ki pontosan, ki került most szóba, satöbbi. Pedig a ki kicsoda függeléket igen ügyesen kivitelezték a forgatókönyvírók, mivel nem csakhogy minden sorozatbéli összeismerkedés során a szereplők készségesen darálták a keresztnevüket, vezetéknevüket, és azt, hogy melyik házból valók, de összetűzések, és nagyobb lélegzetvételű beszédek esetén is emlékeztettek minket arra, hogy kik ők, sőt többször is belehallgathattunk a fiatalabb generáció oktatásába a különféle uralkodói házak családfájáról.

Mégis, az első rész végi váratlan hegesztésének gusztustalan bökkenője pár epizóddal később esett le, no de nem részletezem tovább a felfogó képességem fájó hiányát, a pontozást viszont annál inkább:

10/10-, egy fél ponttal szemeztem azért, hogy attól megválok, mert egy csata jelenetet olyan szívesen megnéztem volna, de a büdzsé korlátoltságából származó hiányosságokért igazságtalanság lenne levonni, plusz a finálé záró snittje alatt világos lett, hogy akkor mibe vagyis mikbe kellett ölni a pénzt. Ezt a kielégítetlenül maradt igényemet leszámítva még ráaggatnám a sorozatra azt a két jelzőt, hogy hibátlan, valamint tökéletes, és ez a véleményem a maximális pontszámból is magától értetődik.

Máté